Szonja démona

Regénynek indult, de csak az eleje készült el ennek az írásnak. Esti mesének semmiképpen sem ajánlom. Az illusztrációt köszönöm szépen Pap Katának.

Szonja nyitott szemmel feküdt az ágyon, és a plafon repedéseit bámulta. A plafon helyett bámulhatta volna a tévét, mert be volt kapcsolva, és halkan zümmögött. Zümmögött a légy is, amelyik besurrant a nyitott ablakon. A légyen kívül belopódzott a ház előtt álló hársfa émelyítő illata, és összekeveredett a tévé vattacukor színű képeivel. A hárs ágán egy tengelic ült, árnyéka a levelekével keveredett a pókhálós ablakpárkányon. Surrogott halkan az ág és remegett az árnyjáték, ahogy a madár hintázott.

            − Mit csinál? – cserregett a tengelic.

            − Csak bámul – zümmögött a légy.

            − Nézd meg a kezét! – csipogta a madár.

            A légy tett egy kört a szobában, aztán visszaszállt az ablakra.

            − Látom a vérét – cirregte. – A tenyere húsába mélyednek a körmei.

            − Az baj – csivitelte a madár.

            Az előszobában becsapódott az ajtó, Szonja apja vágta be maga után. Szonja a távirányítóért nyúlt. Felnyihogott a közönség a tévében. Tétova kopogás az ajtón, visszafojtott hang szólt:

            − Szonja, kész a vacsora.

            − Nem vagyok éhes! – ordította túl Szonja a tévét.

            Marcangolt tenyeréből ugyanolyan némán hullott egy vércsepp a padlóra, ahogy a tengelic elrebbent a faágról, és a városszéli erdő legsötétebb mélye felé vette az útját.

Később felkelt, az ajtóhoz lépett és résnyire nyitotta. A konyhában víz csobogott és edények csörrentek egymásnak. Tegnap megígérte, hogy ma elmosogat vacsora után. Félrehúzta a száját, és mégsem ment ki a fürdőbe fogat mosni. Majd éjjel, amikor mindenki alszik. Ruhástul feküdt az ágyba. Lehalkította a tévét. Elrendezte a párnákat, a fal mellé ültette a háromlábú plüssborzot. Tizenötször összedörzsölte a lábujjait. A fejére húzta a takarót, aztán kibújt alóla. Oldalára fordult, és megadóan várta, hogy elaludjon.

Beosont az ablakon, és mint egy apró, motoros sárkányrepülő, berregve körberepült a szobában egy éjjeli pávaszem. Szonja sikítva felriadt. Nyílt az ajtó, az anyja lépett be.

− Mi a baj?

− Valami bogár.

Az anyja kiment, majd visszatért egy befőttes üveggel. Becserkészte a lepkét, ráborította az üveget. Tenyerével befedte, aztán kiengedte az ablakon.

− A fényre jönnek – mondta. – Kapcsoljuk ki a tévét.

Szonja bólintott. Lekapcsolta a tévét, és felkapcsolta az éjjeliszekrényen a lámpát.

− Így sem jobb. Erre éppúgy bejönnek. Becsukom az ablakot, és résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy ne fulladj meg.

Szonja bólintott.

− Jó éjt! – mondta az édesanyja, és csendben kiment.

Szonja újra elrendezte a párnákat, a borzot, összedörzsölte a lábujjait, fejére húzta és lehúzta róla a takarót, lábat dörzsölt, majd elaludt. Az éjjeliszekrényre láthatatlan selyemcérnán leereszkedett egy pók.

Az álom félve közelített Szonjához. Megcirógatta lehunyt szemhéjait, mielőtt mögéjük bújt. Nyáras erdőt hozott magával, a törzsekre felfutó vadszőlővel, a földön elnyúló szederindával, már érett, édes és fanyar bogyókkal. Szonja befogadta az álmot, és elindult az erdőben. Kemény léptei elől elmenekültek a tündérek, a virágok és a színek, amiket az álom gondosan összeválogatott. Az erdő közepén ott állt a kunyhó. Szonja benézett az ablakán. Rozoga székeken szürke emberek ültek, arcuk mindössze egy száj – az unciák. Előttük kerek asztal, kezükben kártya. Játék közben néha egy tálba nyúltak, elvettek egy csigát, ecetbe mártották és elrágcsálták. Szenvedély nélkül pókereztek. Szonja felismerte a neki háttal ülő uncia kártyakombinációit, és belefeledkezett a játékba. Peregtek a kártyalapok. Már ő is az asztalnál ült és játszott. Színsor! Diadalmasan csapta le a kártyákat az asztalra, de az unciák már nem voltak sehol. A csigák kimásztak a tálból, és nyálkás csíkokkal vonták be a széthagyott kártyalapokat.

Szonja fel akart ébredni, de beszippantotta a kunyhóba ömlő, táguló sötétség. Csak egy ajtó látszott a távolban, résnyire nyitva.

− Nyitva hagyom, hogy ne fulladj meg – súgta egy göcsörtös hang.

Léptek sercegtek, ízelt lábak csosszanása. Foszló, dohos rongyokba bugyoláltan közeledett sáskalábain egy alak, vele együtt nőtt a sötét, a szívbe maró magány és a haszontalanság. Keze, feje márványból, arca vésett grimaszba torzult. Szonja fölé magasodott, ölelésre tárta karjait, és Szonja felismerte a kőarcban az édesanyját.

Az álom megijedt és elrepült. Szonja felült az ágyban. Az ajtó résén fény szűrődött be. Sikítani, kiáltani nem mert, mert félt, hogy az anyja sáskalábakon jön be. Már itt járt korábban is. Nem égett az éjjeliszekrényen a lámpa és résnyire nyitva volt az ablak. Riadtan a lámpakapcsolóhoz nyúlt. Felgyulladt a pisla fény, a lámpatesten megmozdult a fekete pók. Falra kenődött unciák voltak az árnyak. Vörös csiga húzott rajtuk fényből vonalat. Ahogy az egyik árnyékuncia szájához ért, az harapott, és reccsent a csigaház a fogai alatt. Az ablak melletti karosszékben szemüveges öregasszony ült és pókhálót kötött.

Szonja az ágy végébe kuporodott, a háromlábú borzot szorongatta, és az öregasszonyt bámulta. Pislogni sem akart, nehogy szem elől tévessze. Mint az óra ketyegése, ütemesen csattogtak a kötőtűk. A zsebébe nyúlt az öreg, és egy szivart vett elő. Meggyújtotta és beleszívott. Füstje otthonosan gomolygott a szobában, keserű szaga elűzte a hársfa édességét és az unciákat a falról. Szonja összébbhúzta magán a takarót.

− Aztán görcsöt ne kapj a nagy szorongásban – morogta a vénség félig csukott szájjal.

− Ki maga? – súgta Szonja szinte némán.

Az öreg levette a szemüvegét. Sötét tükörszeme megcsillant, ahogy Szonjára nézett.

− Hát nem tudod?

− Valami banya, nem? – vágott vissza Szonja.

Az öregasszony harsányan felnevetett. Szonja ijedten nézett az ajtó felé, de nem ébredt fel senki.

− Az, az, valami banya. Szapúros Kacuka vagyok.

Szonja nem felelt.

− Alhatsz bátran. A macskagyökér füstje elűzi a rossz álmokat.

− Nem akarok – felelte Szonja, de pillái elnehezültek.

Körülölelte a bódító füst és a vénasszony szuszogása. Kitikati-kitikati, kopogtak a kötőtűk. Srrr-suri, súgott az ablakban a hársfalomb. Kitikati-kitikati, álomtalan mély álomba zuhant Szonja. Kitikati-kitikati, nőttőn-nőtt Szapúros Kacuka pókhálója. Ahogy megkoccantotta a hajnal szele az ablakot, szétfoszlott a leheletfinom pókhálószövet, és molyok, fülbemászók, hangyák, pókok és poloskák szaladtak szét a szoba sarkai, a padló repedései felé.

− Jól vigyázzatok rá holnap is – súgta az öregasszony.

A szusszanásnyi szellővel megrázta magát, kendője, ősz haja borzas tollba váltott. Apró csőr nyitotta bővebbre az ablaktáblát, két kis láb szökkent a hársfa ágára, majd a magasba rebbent egy apró citromsármány.