Fridolin jelenti 2 - A varázsdoboz

Flekkdíjas Fridolin visszatér. Az ihletadóról ezúttal a történet végén mesélek, nehogy lelőjem a poént. Az illusztrációt ismét Baracsi Gabitól kölcsönöztem.

Májusi Emánuel feltűnő jelenség volt. Nem is kék csíkos harisnyájára, kopott esőkabátjára, borzas üstökére figyeltek fel az erdőlakók, hanem arra a titokzatos, fekete dobozra, amit a kezében tartott. Úgy fogta, mintha a doboznak jelentősége lenne.

− Felettébb gyanús... – súgtak össze mögötte a borzok.

A pókhálóboszorkák a hálóik sarkába szöktek.

A szajkók ágról ágra szállva vitték a jövevény hírét.

Mire a Fridolin jelenti című napilap főszerkesztőjéhez értek, már nem is egy csíkos harisnyás manóról, hanem egy alakváltó varázslóról beszéltek, aki a fekete dobozba gyűjti össze az erdőlakók lelkét.

           − Pff... – puffogott Fridolin, és kicsit ideges lett, mert arra gondolt, talán Stancflanc, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázsló tért vissza az erdőbe.

A kopasz, szakállas és csúf törpe összecsukta hordozható írógépét, és elindult arra, amerre a szarkák utoljára látták a jövevényt. Nem kellett sokáig keresnie. Májusi Emánuel egy tisztás közepén állt, magához szorította a dobozt. Hatalmas tömeg vette körül. Legközelebb a farkasok merészkedtek hozzá, a hátukon kíváncsi mohatündérek ültek. Az ágakról fürtökben lógtak a mókusok. Lidércek, sünök, szarvasbogarak, sőt, még néhány őz körvonala is kivehető volt a bozótosban.

Fridolin előkapott egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát, és feljegyzett pár apróságot.

A manó szeme ide-oda cikázott, menekülő utat keresett. Elindult a legközelebbi fák felé, de a tömeg, mint egy buborék, követte. Fridolin megsajnálta. Utat tört magának a tömegben.

− Na szóval, ki vagy te és mit akarsz itt? – dörrent a manóra.

− Én nem akarok semmit... – cincogta a manó fejhangon.

− Nem kell itt ijedezni – mondta Fridolin, mire a manó csuklani kezdett.

− Kérdezd meg, Fridolin, mi van a dobozban! – súgta a fülébe egy zölden csillogó, testtelen lidérc.

− Mi van a dobozban? – szegezte a kérdést a manónak Fridolin.

− Hukk. Semmi... – súgta a manó elhaló hangon, és még jobban magához ölelte a dobozt.

− Szóval nem gyűjtöd be vele az erdőlakók lelkét? – kérdezte Fridolin.

A manó csak pislogott és rázta a fejét.

− Na? Mi legyen vele? – kérdezte egy medve a fák alól. – Széttépjem?

− Szerintem ártalmatlan – vélte Fridolin.

Másnap a Fridolin jelenti címlapja hatalmas betűkkel hozta a hírt: A doboz puszta említésére is csuklik az idegen!

A törpe mindazonáltal nem volt meggyőződve róla, hogy Májusi Emánuel valóban ártalmatlan. Így aztán magához hívta a medvét, aki szét akarta tépni a manót, meg egy mókust is, akinek egy kicsit több esze volt, és elküldte őket Stancflanchoz, az önkéntesen száműzetésbe vonult varázslóhoz, hátha mégis valami alakváltó mágusról van szó, akiről Stancflanc többet tudhat náluk. Fridolin szeretett alaposan utánajárni a dolgoknak.

A medve és a mókus három napig gyalogoltak odafelé. Stancflanc pálinkával kínálta őket, hümmögött egy kicsit, hogy mennyire borzalmas újság a Fridolin jelenti, és az Erdei Hírmondó, amit ő szerkesztett, mennyivel jobb volt. De már nem haragszik, amiért tönkrement a lapja, és ezt bizonyítandó, szívesen segít. Újabb pálinkát töltött a medvének és a mókusnak, aztán elmondta, hogy szerinte a manó csak addig ártalmatlan, amíg használni nem kezdi a dobozt. De ha egyszer használni kezdi, akkor teljesen meg fog változni az élet az erdőben. Egy harmadik pálinkával aztán útjára engedte az állatokat. A medve és a mókus négy napig gyalogoltak vissza, mert becsíptek, és az első napot végigaludták egy patakparton.

Ezalatt a manó össze-vissza kószált. Egy ideig a nyomában jártak az erdőlakók. Ha megéhezett és megállt galagonyát csipegetni, megálltak ők is, és megvárták, míg jóllakik. Amikor elfáradt és leült, letelepedtek köré. Néha csereberélődtek. A nyúl hazament száztizenöt kölykéhez, a helyére ült egy odúárnyék. Az odúárnyék elolvadt reggel, a helyére ült egy hőscincér. Úgy tűnt, a manó tényleg nem akar semmit, így aztán megunták. Egyre kevesebben követték, majd lemorzsolódtak mind. A manó továbbra is ott járt-kelt köztük, mégsem foglalkoztak vele. Mintha láthatatlanná vált volna.

Pontosan egy nappal azelőtt, hogy a medve és mókus hazaértek, − a pálinka miatt elvesztegetett napon, − a manó a tisztáson ült megint. A tisztást szegélyező bodzabokrok ágai között a pókboszorkák hálója feszült. Kicsi kötőtűikkel pont olyan kék csíkos harisnyákat készítettek, mint amilyet Májusi Emánuel viselt. És ekkor a manó megfogta a dobozt, a szeméhez emelte, aztán kattintott egyet. Nem történt semmi. A pókboszorkák épp csak egy pillanatra néztek fel, de addigra a doboz a manó ölében pihent újra, Emánuel pedig barátságosan mosolygott.

− Nagyon szép harisnyák lesznek – biccentett elismerően.

Másnap hajnalban megérkezett a medve és a mókus. Izgatottan kopogtattak annak a tölgyfának a törzsén, amelynek az odújában Fridolin lakott.

− Nesze. Az utolsó. A többit elkapkodták. És az utánnyomást is elkapkodták. De most már hagyjatok aludni, különben ma nem lesz újság – morogta a törpe, és az odún, mint egy libegő-lobogó bóbita, kipotyogott egy napilap.

A medve és a mókus kiabálni kezdtek.

− Nem az újság kell, Fridolin! A manó! Veszélyes a manó!

Erre mozgolódás támadt az odúban, de a törpe helyett a manó dugta ki álmos képét. Maga előtt tartotta a fekete dobozt, és katt!

− Fridooooooooooolin! – bömbölte a medve, és rázni kezdte a fa törzsét.

Erre már előkecmergett a törpe is.

− Ez a manó csak addig ártalmatlan, amíg használni nem kezdi a dobozt – mutogatott mancsával a medve a manó felé.

− Nézd meg az újságot – mondta Fridolin.

A medve felvette a földről a papírlapokat. A címlapra mintha rá lett volna vasalva az erdő. Ott voltak a fák, a bodzabokrok, a pókhálókon megcsillanó fény, a fényes szálakon egyensúlyozó pókboszorkák. A medve hátrahőkölt. Még sosem látott ilyet.

− Ellopta a lelküket... – cincogta a mókus a medve vállán.

− Pfff – legyintett Fridolin.

A medve és a mókus nem tágítottak az odú elől, míg a manó és a törpe el nem magyarázták nekik, mi az a fotográfia. Emánuel megmutatta a képet, amit a medvéről és a mókusról készített az előbb, és ezen akkorát kellett nevetni, hogy elmúlt az ijedelem. Fridolin úgy beszélt a fényképezőgépről, mintha mindig is tudta volna, mire való a manó doboza, és nem ő küldte volna el az állatokat a varázslóhoz.

− Stancflanc nem változott – legyintett lenézően −, semmit sem tud.

− Végül is – jegyezte meg halkan a mókus, kezében forgatva a megújult, képes újságot −, Stancflancnak igaza volt. Ez a manó fenekestül fel fogja forgatni az erdő életét.

De erre nem hallgatott senki, inkább adtak neki még egy pálinkát.

A történet egy kiállítás kapcsán jutott eszembe, amely pont tegnap nyílt Pannonhalmán, a Szent Márton-év keretében, és Osztás 10x10 a címe. Az ihletért köszönet illeti a kurátort és a fotográfusokat, de leginkább Hajdú D. Andrást, aki két miniszendvics között, kicsit más formában ugyan, de elmesélte.

Fridolin és Májusi Emánuel következő kalandja: A pajtakoncert